A harmónia nem halálos nyugalmat jelent, hanem olyan összhangzatot, ahol végre minden a helyén van. Szép – és nem csúnya. Igaz – és nem hamis. Jó – és nem rossz. Boldog – és nem boldogtalan. Mindenki sejti és lelke mélyén tudja, hogy van a lényének egy eszményi állapota, egy Örök Emberi szép arca, s amíg azt nem valósítja meg, amíg rögeszmék után rohan, addig boldog nem lehet, mert tartozik – tartozik önmagának. És másoknak is.
Mondta Muller Peter. Bennem pedig ennek kapcsan az merult fel, hogy en is ezt erzem mostanaban – minden a helyen van. Reggel hatkor szol a vekker, francba, keveset aludtam (elobb kellene lefekudni, hoppa), de aztan latom, ahogy besut a nap az ablakomon es eszembe jut, hogy ez a nap is valami ujat tartogat, amit kivancsian varok. Nem valami nagy sorsfordito dolgok ezek, annak is tokre tudok orulni, hogy egy kollegaval orakig el tudunk beszelgetni pl. Amikor Cambridgebe jottem, akkor tulajdonkeppen elmenekultem az elozo munkahelyemrol. Itt valahogy ossze tudtam magam szedni elegge, es tisztazni magamban a dolgokat. Tisztazni, hogy mit akarok az eletemtol es hova tartok. Meg korabban Svedorszagban korvonalazodtak ki a terveim, de ide azert jottem, hogy megalapozzam. Azt mondjak, hogy amit megalapozol, arra epiteni lehet. Nos, ez az alap sok mindenhez jo lehet am. Alig tobb, mint tizenot honapja vagyok itt, talan meg nem fejeztem be, amiert jottem, de ezalatt az ido alatt voltak olyan pontok, amikor nagyon stresses voltam az egesz uj vilagomtol, amikor jott egy ropke felhotlen boldogsag, majd egy nagy zuhanas, sokk, honapokig a tortenteket valo gyaszolas, a folyamatos, kemeny munka alkotta faradtsag, kialvatlansag, celtalansag (ujra), fel-akarom-adni erzesek, az unalom erzese, a csalodottsag erzese, hogy itt-vagyok-egy-eve-es-meg-mindig-nem-csinaltam-semmi-jelentoset. Meg aztan jott a most, amit fentebb irtam. A harmonia. Amikor tekerek hazafele a biciklivel, ugy erzem magam, mint Diana Lane a Napsutotte Toszkanaban (meg akkor is, ha en nem a napsutotte Olaszorszagban vagyok). Pont ugy, hogy minden-a-helyen-van.
A legjobb az egeszben az, hogy millionyi baratra talaltam itt.
Cambridge elott mindig nagy falat volt nekem az, hogy baratkozzak, ismerkedjek, egyaltalan nagyobb tarsasagban beszeljek (kiveve ha az nem a kozvetlen barati korom), de itt ugy dontottem, hogy lesz ami lesz, odamegyek, megkerdezem, megmondom, elhivom… es meg folytathatnam. Tudom, hogy egy ocska kifogas, es masnak biztos van jobb is, de azert feltem mindig a nyitottsagtol, mert azt gondoltam, hogyha odamegyek es nem fogom hallani, aztan megegyszer, aztan megegyszer, akkor eleg gaz lesz. Hagyjuk inkabb, hogy regebben ezeket hogy reagaltam le, siralmas. De buszke vagyok most magamra, mert ezt lekuzdottem. Kicsit olyan volt, mintha bedobtam volna magam a mely vizbe, hogy tessek, usszal. Kicsit benan kezdtem, de usztam. Meg most is benazok neha. Most mar az van, hogy boldog-boldogtalant megszolitok, kerdezek, beszelek, es nem gondolom meg otszazszor, hogy kellene-e. Kellene, szerintem. Neha akkor is ezt tettem, amikor valaki nem volt annyira szimpatikus. Kivancsi voltam, hogy vajon csak az eloiteleteim homalyositanak-e el. Es tok mindegy, nem minden ember tud mondani valamit, valami erdekeset, de eleg sokan tudnak. Es tetszett, amikor lattam, hogy az embereket en is erdeklem (haha, eddig tenyleg azt hittem, hogy nem). Megis, a legjobban kerdezni szeretek.
Gozom sincs, hogy hol tartok onismeretbol, talan meg mindig az elejen, vegulis csak most ugrottam a vizbe, de pont ezert is van elottem egy rakas cel… olyan, mint egy svedasztal, csak elmeletben. Minden van rajta szinte. Nemelyik pont azert, mert felek tole, azt latom, hogy ezek fejlesztenek csak igazan.
Kommentek